11 ok, amiért 11 éve imádjuk a Fideszt

Idestova öt hónapra vagyunk az öt hónap múlva esedékestől, és a közvélemény kútásói már megint többéves rekordokon mérik a kormányzópártot. Megy is emiatt az össznemzeti közbeszédben a nagy brühühű, meg a nagy muhaha: a dolgok okainak magyarázata széles skálán szóródik, annak is főleg a szélein. Hogy az Orbán Viktor kimosott agyú zombihadserege akkor is a vezérre szavazna, ha ezentúl mindenkinek kötelező lenne NB1-es meccsekre járnia. Vagy másfelől, hogy 500 évente csak egy ilyen mátyáskirályunk adódik, mint a Most Hivatalban Lévő, aranyat pisil, bronzot kakil, isten éltesse sokáig.

Lehet, hogy mint oly sokszor, az igazság most is valahol a két végpont között terül el, komplex formában. Szétfolyó elemzés helyett azonban rétegezzük inkább 11 pontba bele, hogy minek „köszönhetjük” a magyarok bő 11 éve tartó Orbán-imádatát!

1. A Fidesz lottóötöse: Gyurcsány Ferenc

Minden Gyurcsány Ferenccel kezdődött – és vele is fog véget érni. Annak idején tapsoltunk az Orbán-verő hősnek, ám utólag kiderült, hogy a rendszerváltás történetének legdurvább politikai hibáját követte el, amikor Orbán és a Fidesz legyőzéséért cserébe az akkori államkincstárat rámolta ki. Kiszivárgott őszödi Hegyi Beszédje már csak a kommunikációs büdöshal volt a kényszerű megszorítások tortáján. Gyurcsány azóta sem tágít a rosszul értelmezett igazától: nem enged 2006-ból. Miközben túlélte a saját politikai halálát, hajdani progresszív elhivatottsága bigott és kontraproduktív sértettséggé aszódott, csakúgy, mint hozzá még hű maradt, alsó középosztálybeli szavazótáboráé. Eltűnése az orbánizmus végét is jelentheti egyben – nem csoda, hogy szűnni nem akaró akciózásainak kellő médiafelületet biztosítva, Gyurcsányt egyenesen a kormánykörökből tartják lélegeztetőgépen.

2. Kétmillió kicsi orbánviktor

A Fidesz még 2004-ben, az akkori nemzeti petícióval kezdte meg a módszeres pártépítést (politikai adatbázis-fejlesztést), ami pár évre rá a nemzeti konzultációk (adatbázis-frissítések) ma ismert rendszerévé avanzsált. Ennek köszönhetően a narancspárt mára mély szervezeti gyökereket eregetett a magyar társadalom minden nagyobb kor- és foglalkozási csoportjában. 2002. óta megbízhatóan szállítja bő kétmilliós táborát a szavazóurnákhoz, de (a kivételes 2010-es évet nem számítva) sohasem sokkal többet annál. E „legendás kétmilliós” szám tehát nem csak erő, de gyengeség is: törökgáborosan szólva, masszív politikai üvegplafon van a jobboldali tömegpárt felett. A mindenkori versenytársnak „csupán” annyi a feladata, hogy egy ennél nagyobb szavazótábort kell összerántani, és akkor menthetetlenül bukik is a jobboldal – mint történt az ugye 2002-ben és 2006-ban, amikor pedig a 2014-esnél több(!) megszerzett szavazat mellett is vesztettek Orbánék.

3. Világgazdasági válság

Habár mi magyarok mindig is jól elvoltunk és elvagyunk itt a Kárpát-medencében egymás mindennapi politikai foscsúzlizásával, azért azt is látni kell, hogy Orbán Viktor (rém)uralmának egy igen erős történelmi keretezése is van. A múlt század harmincas évei óta nem látott világgazdasági válságon vagyunk túl éppen – sajnos igen valószínű, hogy már soha nem fog visszatérni kilencvenes-kétezres évek Amerika-vezette, diadalmas liberális-kapitalista világrendje. Valami új, még ismeretlen rendszer következik helyette, az is lehet, hogy maga a bizonytalanság lesz az új „világrezsim” lényege. Ugye most nem kell trumpoznom, brexiteznem, kaczynskiznom még két sort? Magyarországon a 2008/09-es válságra és annak következményeire eddig mintha csak a Fidesznek, a Jobbiknak és legújabban, „macronista” vonalon a Momentum Mozgalomnak sikerült volna adekvát válaszokat találnia, az ellenzék többi részének kevésbé.

4. Tarlós István

Nem ír róla annyit a The Financial Times, de 2010-ben egy, a miniszterelnökihez hasonló jelentőségű csere is volt a magyar elitben, amikor jobboldali politikus lett a székesfőváros vezetője, Tarlós István képében. Ezzel egyrészt véget ért a magyar jobboldal „Budapestről kitiltottságának” sok évtizedes korszaka, másrészt a baloldal fővárosi bázisa is megroppant egyúttal, mind szimbolikusan, mind valóságosan. Nem véletlen, hogy friss hírek szerint Tarlós az országot valójában irányító szervezeti egység, azaz a Fidesz elnökség (vö. MSZMP-PB) üléseinek is állandó résztvevője, kvázi-tagja. Ennek ellenére a főpolgármester nem csak, hogy relatíve jól elmenedzselgeti Budapestet, hanem egyedüli jelentős szereplőként rendszeresen és valóságosan is ellene tart a Fidesz-rezsim irányvonalának – legutóbb például az egyébként kiemelkedően NER-kompatibilis „biztonságpolitikai tanácsadóját” rúgta ki a városházáról. Tarlós az illiberális államépítés fontos feszültségelvezető szelepeként, közvetlen megnyilvánulásaival olykor Hofi Gézájaként funkcionál.

5. Középosztályharc

Habár az éppen mostanában jubiláló kommunizmus dicstelen története kissé cikivé tette az osztályharcban való gondolkodást, szerény blogunk meggyőződése, hogy a politika ma sem szól másról, mint társadalmi csoportok egymással való versengéséről az egész feletti irányítás megszerzéséért. A Fidesz pedig a középosztály, azon belül is főleg a vidéki középosztály, az agrár- és műszaki értelmiség pártja. Ha az elmúlt években költségvetési megszorításokra volt szükség, akkor mindig ügyeltek rá, hogy lehetőleg alá- vagy fölélőjenek a hálás szavazóbázisuknak: a szociális rendszer (munkanélküli segély, korai nyugdíjak) reformja például leginkább az alsóosztályt sújtotta, míg az adóváltozásokkal (különadók rendszere) a külföldi multikat szívatták, pestiesen szólva. Így a fideszes törzsközönség irányába mindig hitelesen tudták kommunikálni, hogy „nincsenek megszorítások”. Hát persze.

6. Választási rendszer

A „történelmi szükségszerűség” nagy úr, de azért néha be kell segíteni neki egy kicsit – gondolhatták a Fideszben, amikor megalkották az új, Fideszre szabott választási törvényt. A képviselők számának megfelezése még nem baj (sőt!), a töredékszavazati rendszer hatástalanítása már inkább, a gerrimandering még inkább, de a legnagyobb turpisság nem ezek, hanem a második forduló eltörlése volt. Habár blogposztunk lepkebélgáz az űrviharban, azért a jegyzőkönyv kedvéért mi is rögzítjük, amit a politikusokon kívül már nagyjából mindenki tud: jelen politikai helyzetben, az egyetlen választási forduló miatt NINCSEN MÁS lehetőség a kormányváltásra, csakis a baloldali pártok TELJES ÖSSZEFOGÁSA. De ezt számosan levezették, kifejtették már, ugorjunk is gyorsan tovább!

7. Kormánypropaganda

Habár a kormányzati tematizációs politikai akciók állami reklámjaiból fenntartott kormánybarát sajtó leleményesen felépített rendszerének propagandahatását nem lehet eléggé alá nem becsülni – azért túl se kell. Akkora hatása nem tud lenni egyetlen, mégoly profin felépített reklámkampánynak sem, mint azt egyes önfelmentő ellenzéki politikusok gondolják: hogy a feketéből fehéret csináljon, azaz közvélekedéseket totálisan a visszájára fordítson. A nagyobb kormányzati botrányok idején például hiába erőlködtek, csak megzuhant úgy jó 10 %-okat a Fidesz népszerűségi indexe (lásd amerikai kitiltási és CEU-botrányok), vagy a számukra kínos népszavazási kérdésekből is sorra hátráltak ki az elmúlt években, a legkevésbé sem bízva a sajtójuk erejében. A propaganda legfeljebb „csak” annyit tud elérni, hogy bizonyos ügyeket felerősít, másokat meg tompítani próbál – a legjobb hazugságok igazságokból épülnek fel, ugyebár.

8. Menekültválság

A Fidesz örökös gondja, hogy radikális kormánypártként mit kezdjen magával békeidőben, azaz amikor semmiféle politikai radikalizmusra nem lenne szükség, csak az „éjjeliőr állam” rutin működtetésére. A válasz az, hogy az égvilágon semmit, inkább új és új válságokat kell kreálni, ami ellen meg lehet küzdeni, és a középosztályt is harci lázban lehet tartani. Mivel a Fidesz legújabb sütetű xenofóbiájának nincsen valós tárgya (tömeges bevándorlói jelenlét), ez valójában „virtuális rasszizmust” jelent. Így a jobboldali értelmiség lelkifurdalás nélkül kacsinthat össze a szélsőjobbal; valós társadalmi feszültségek szítása nélkül radikalizálható a középosztály. Ezzel megvalósul a jobbközép és a szélsőjobb egy pártban való egyesítésének nagy politikai mutatványa, a Fidesz megint kiásta magának az aranygesztenyét, a migránsválság lehet a ’18-as választás rezsicsökkentése.

9. Őfelsége ellenzéke

Nincs az a közjó, amiért megérné a biztos politikusi egzisztencia feladása – tudják ezt a Fideszben is, ezért találták ki az újonnan bevezetett, önálló pártlétezést agyonjutalmazó választási-pártfinanszírozási rendszerüket. Gyurcsány Ferenc anyázása komoly divat a baloldalon, pedig ha jobban belegondolunk, valójában kilenc kicsi gyurcsányferencünk van: egyéni túlélési stratégiákkal Dunát lehet rekeszteni, miközben közpolitikai ügyek sehol. A magyar politikai életből kínosan hiányzik mindenféle konszenzusra való hajlam, és ez sajnos az ellenzéki pártokra is igaz. Rosszul polgárosodott politikusaik élet-halál harcot vívnak néhány pozícióért, és közben legszívesebben belefojtanák egymást abba az egy-egy kanál vízbe, amijük van. Szép lassan a hatalomra kerülésük matematikai esélyét is elszórakozzák már.

10. Orbanomics

Az utóbbi hónapok, évek fejleménye, hogy a jó makrogazdasági adatok egyre inkább leszivárognak a keményen dolgozó kisember szintjére is, és az az ilyesmiért köztudomásúan a mindenkor kormányzókat szokta jutalmazni. A statisztikai bérek meredeken közelítenek a 300 bruttó felé, benne érezhető közalkalmazotti béremelések is estek, miközben már nem a munkanélküliség, hanem a munkaerőhiány a fő humánerőforrás-bajunk, Szijjártó gazdasági miniszter alig győz gyáravatókra járni, rekordon a lakásépítés és -hitelezés, apropó egyesek már fizetni is hajlandóak azért, hogy Magyarországot hitelezzék, satöbbi satöbbi satöbbi. Hogy mindez az „orbanomics” eredményeképpen, vagy annak ellenére történik, az egy másik vita tárgya lehetne.

11. Kádári kompromisszum, újratöltve

Méghogy nem lehetséges átfogó társadalmi szerződést kötni az elitek és a nép között! A néhai Nagy Kádári Kompromisszum után, miszerint a „legvidámabb barakk” státuszért cserébe megtűrtük a szovjet megszállást, most végre megköttetett a Nagy Orbáni Kompromisszum is. Eszerint, a hatékony kormányzásért cserébe a dolgozó nép vidáman tűri, hogy az általa termelt GDP egy szabad szemmel is látható szelete a Fideszre, annak pártállamára és a körülöttük sertepertélő oligarchák hízlalására menjen el. Az se baj, hogy közben az évtizedes szociális, népegészségügyi problémák megoldására már nem futja a végtelen politikai kreativitásból. Rendnek muszáj lenni.

***

Logikus, hogy a fenti felsorolásból legalább egy tényezőnek gyorsan meg kéne szűnnie jövő tavaszig, hogy a Fidesz kétharmadát meg lehessen akadályozni, és hasraütésre, úgy 2-3-nak, hogy kormányváltózni is lehessen.

Szóval, hajráhajrá.