Végre teljes egészében megalakult a legújabb Orbán-kormány, jön a kolbászból kerítés, meg a kerítésből kolbász, tovább nőnek a bérek és csökkennek az adók, évi négy százalékkal hasít majd a dzsídípí, meg lett ígérve.

Ezzel a tempóval végre komoly esélyünk nyílik rá, hogy nyolc éven belül utolérjük a mai Románia szintjét.

Kell is az energia, mint a rasztás négernek a Sport Szelet reklámban, mert közben az EU a végelgyengülés jeleit mutatja éppen. A gazdasági válság már kisöpörte a briteket, a Grexitet is csak hajszállal sikerült megúszni, miközben Olaszországban egy erősen euroszkeptikus kormány alakulgat éppen, jelentsen ez akármit is. A káoszba süllyedt mediterrán térségből érkező menekülthullámot sem tudja értelmesen kezelni az Unió – ha ezt a témát sikerül a jövő évi európai parlamenti választásokon fő kampányelemmé emelnie az ebben utazó újjobboldali pártoknak, akkor akár a magyarországi április nyolcadikai minta alapján, meglepetésszerűen jó eredményt is elérhetnek. Ez esetben az is lehet, hogy 2 év múlva ilyenkor már nem is lesz olyan, hogy Európai Unió, vagy legalábbis a jelenleg ismert változatában nem. A helyzet súlyosságát tetézi, hogy a keményen dolgozó amerikai nép Donald Trump elnök útján megüzente: ezentúl a két szép szeméért nem hajlandó finanszírozni Európa biztonságát. Mostantól nekünk kell megvédenünk saját magunkat, mik vannak!

Nehéz idők járnak, és ebből is látszik, milyen bölcs döntést hozott a magyar nemzet, amikor az enyves kezű, de véres szájú Orbán Viktor országlásának folytatására szavazott másfél hónappal ezelőtt.

Nem mintha az Európai Unió, ill. az elődje ne teljesítette volna azt a küldetését, amire eredetileg kitalálták. Az alkotó országok nagy háborúk helyett azóta is inkább egy komplex fórumrendszeren keresztül rendezik a felmerülő nézeteltéréseiket. A mostani történelmi válságsorozat azonban igencsak próbára teszi az Unió alacsony hatásfokú és komótos békebürokráciáját. Élesen rávilágít Brüsszel és a tagállamok politikailag köztes, „kint is vagyok, bent is vagyok“ hatalommegosztási technikájának fonákságára. Egyszerre várjuk el az EU-tól, hogy oldja meg a válságokat, és közben gyűlöljük, ha valamit lépni merészel (menekültkvóták, anyád!). Így lesznek az eurokraták tökéletes bűnbakok, akiket ellentétes okokból, de mindenki utál. Nem véletlen, hogy itthon a Fidesz is felhúzott egy-két „Állítsuk meg Brüsszelt!“ kampányt a témára.

De most már lassan ideje lenne a kálmánolgai értelemben vett egyenességgel meghatározni, hogy a jövőben merre is tartson az európai amarra. Kész szerencse, hogy nemzeti konzultáció is indul majd ebben a témában!

Ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent eurót

Emeljük ki, szögezzük le, húzzuk alá: az, hogy Európa a továbbiakban föderatív legyen vagy nemzetállami, nem erkölcsi, hanem hatalmi-technikai kérdés. Egyik megoldás sem legitimebb, „jobb” a másiknál. Nem véletlen, hogy a visegrádi négyek is „Európa jövőjéről” konferenciáznak éppen; hiába elmélkednek azonban erős Európáról és erős nemzetállamokról egyszerre, olyan sajnos nincsen.

A hatalom egy és oszthatatlan. Birtoklása vagy-vagy kérdés minden irányba.

Vagy mélyebben integrálódunk és belépünk az Európai Egyesült Államokba, vagy visszabontjuk az egészet egy egyszerű államközi egyeztető testületté, afféle kontinentális mini-ENSZ-szé. Csillió pénzért nem érdemes a továbbiakban fenntartani az összeurópai tehetetlenség és töketlenkedés jelenlegi rendszerét.

Az „erős nemzetek Európája”, ahol az EU csak afféle ad-hoc békéltető testületként működne, egyébként a tagországok nagyobb szabadságot élveznének, csak első ráhallásra tűnik jó ötletnek. Arra még nem láttunk megfejtést, hogy ez esetben mégis mi mentene meg bennünket attól, hogy az európai nagyhatalmak ugyanúgy súlyos konfliktusokba, sőt háborúkba lavírozzák magukat, mint tették annó a XX. század első felében. A világgazdaság a technikai fejlődés okán egyre csak integrálódik tovább, miközben kontinensnyi országok jelentkeznek be a globális kereskedelmi versenybe; ezek olykor lázasan fegyverkeznek is. A szétcsúszó, önmagával civakodó Európát az új szuperhatalmak előbb vagy utóbb meg fogják enni reggelire – az oroszok már most csemegéznek belőle.

Sokkal ésszerűbb megoldásnak tűnik a jövőre nézvést, ha önmaga aprítása helyett Európa inkább egyesíti a szinergiáit. Integrált gazdasággal és hadsereggel több esélyünk lenne az egyre erőszakosabb amerikaiakkal vagy kínaiakkal szemben – bizonyos szavak kitiltása dokumentumokból itt vajmi kevés lesz. Vagy a magunk urai leszünk együtt, vagy más nagyhatalmak vazallusai külön-külön: ez a kérdés, válasszatok! Külön jó hír, hogy az Európai Egyesült Államokban értelmét veszítené a 2004. óta csatlakozott tagállamokat sújtó elvándorlási válság: anélkül lehetsz egyik napról a másikra a világ leggazdagabb országának polgára, hogy akárcsak egy métert is arrébb kéne költöznöd.

Mert ott zavará össze az Úr az egész föld nyelvét

Mindez papíron jól hangzik, azonban az USE mint szuperállam kialakulásához a biztonságpolitikai belátáson túl szükség volna egy közös kulturális alapra is, ami mentén érzelmileg is átélhető lenne a történet. Ilyen kulturális alap jelenleg sajnos nem létezik. A nagyvárosi eliteket leszámítva a nagy többségnek nincsen európai identitása: olyan van, hogy lengyel, spanyol, osztrák stb., de hogy „európai”, olyan nincsen. A mostani kontinentális közbeszédben e jelzőt leginkább a „liberális” eufemizmusaként használják; fogsz egy bőszen „európázó” politikust, felcseréled a két szót, és máris jobban fogod érteni, hogy mit akar mondani.

Mivel nincs európai identitás, ideje kreálni egyet.

Itt Közép-Európában még tudjuk, mi a nemzettudat előfeltétele: a közösen beszélt nyelv. Ez a valóságérzékelés eszköze is egyben; egyetlen közös nyelv használatával az európai polgárok is könnyebben tudnának közösen gondolkodni a továbbiakban. Épp ezért első lépésként már most egy kontinens-szerte kötelezően tanítandó, hivatalos európai nyelv kijelölését kell megejteni. Bármelyik lehet ez, akár a német, francia, olasz stb., persze az angol kivételével, mert azt egy másik birodalom használja momentán. Mi vagyunk az európaiak, akik németül beszélünk – mondhatnánk például, ennek minden további kulturális vonzatával együtt.

Az EU másik rákfenéje a kismillió hivatalos nyelve mellett, hogy intézményei igen csekély népi legitimitással bírnak. Amióta van olyan, egyre alacsonyabb az Európai Parlamenti választásokon való összeurópai részvételi arány; legutóbb a 40 %-ot is alig bírta meghaladni. Nem csoda, hogy a csekély számú szavazó által delegált eurokraták vajmi kevéssé osztják a kontinens egészének valóságérzékelését.

Ha úgy növeljük a központi intézmények hatalmát, hogy közben megmarad a demokráciadeficit, akkor nem a szabad Európai Egyesült Államokba fogunk megérkezni, hanem egy progresszív, XXI. századi Szovjetunióba. Nem ez volna a cél.

Ha már egy olyan kiemelkedően fontos és hasznos rendezvényt, mint például az Eurovíziós dalfesztivál (amit mindenki utál, viszont mindenki néz), sikerül évente megszervezni, akkor annak sem kellene nehézséget okoznia, hogy az Európai Bizottság tagjait és a Tanács elnökét szintén közvetlenül választhassuk meg; legalábbis amíg ki nem alakul az összevont európai Elnöki intézmény. Nem véletlen, hogy más kontinensnyi országokban, az USÁ-ban vagy Oroszországban is direkt választanak egyszemélyi vezetőt. Minél nagyobb hatalma van egy intézménynek, annál több demokratikus legitimitás szükségeltetik mellé – mostanában mintha elfelejtettük volna ezt az aranyszabályt.

Hogy lehetne megszerettetni az USE-t a magyarokkal?

Lehet erre mondani, hogy egy közvetlen európai elnökválasztási rendszerben is csak a nagyhatalmak járnának jól, mert polgárai folyton egymás jelöltjeit ültetnék a trónra. De épp mi magyarok szállítjuk az ellenpéldát hozzá, hogy ez korántsem biztos, hogy így lenne.

Európának jelenleg három fő politikai arca van: a liberális Macron, a konzervatív Merkel és a nacionalista Orbán. Jó és rossz arcok egyaránt – egy összeurópai elnökválasztáson egyikük sem indulna eleve esélytelenül. Persze tudjuk, hogy akárcsak a gazdaságban, a politikában is sokkal keményebb verseny van a nemzetközi, mint az országos színtéren. Ha rajtuk múlik, a nemzetállami politikusok inkább kapirgálnak a maguk kiskirályi szemétdombjaikon, és féltik országaik „szuverenitását” a „brüsszeli bürokratáktól”. Hiszen egy centralizált, de demokratikus európai politikai versenyben e nemzeti vezetők nagy többségének természetszerűleg vissza kellene vonulnia, ahogy azt egy bizonyos néhai mondaná, autófényezőnek.

Nem úgy, mint a most hivatalban lévő magyar miniszterelnöknek!

Eljött a kegyelmi pillanat hozzá, hogy Orbán Viktor az élére álljon a „Demokratizáljuk Európát!” projektnek. Állítólag a Fidesz elnöke az, akinek megfejtéseivel és megoldásaival egyetért az „európaiak többsége”; ez esetben az volna a logikus, ha a továbbiakban teljes erőből követelné az Unió integrációjának felgyorsítását, és rögtön be is jelentkezne egy európai vezetői posztra. Ha tényleg akkora füle van a népek szavának megdetektálásához, hogy az az űrből is látszik, akkor nem okozhat nehézséget neki, hogy felküzdje magát az Európai Egyesült Államok legszűkebb elitjébe, és ott képviselje a rendpárti programját. Itt az idő, hogy Orbán bebizonyítsa, hogy valóban egy nemzetközi nívójú politikus, és nem csupán az európai szélsőjobb kabalafigurája és furkósbotja egyben.

Ezzel szemben, a „nemzetek Európája“ szlogen további le nem vezetett, makacs ismételgetése egészen másfajta diplomáciai jellemvonásokra utalna.

A gyengére, a gyávára és a komolytalanra.