Végre elszabadult az igazi kampánypokol Magyarországon, ezerrel dübörög a választási kampány, zajlik a nagy össznépi sárdobálás, pont szerény blogunk maradna ki a jóból, amikor egy hét múlva esedékes az esedékes? Na ugye.

Úgy tűnik, a politikai és médiaelit momentán árnyékszéknek használja a nemzeti közbeszéd nagy ventillátorát. Úgy kimaxolták minden oldalon a politikai fospumpát, és ömlenek nyakra-főre a „botrányok”, mint az elmúltharmincévben talán még soha. Bár a Simicska-média utóbbi hetekben bemutatott szőnyegbombázására a Fidesz-sajtó próbált vissza-visszalőni, az ő médiájuk névtelen tanúkra, zavaros hangfelvételekre és szóbeszédekre alapozott „botrányai” csak mérsékelten eredményesek az előbbiek tényekkel, dokumentumokkal, számokkal igazolt, kínos sztorijaival szemben. Nem is csoda, hogy megindult a Fidesz-tábor lassú bomlása – ám erősen kérdéses, hogy ez a bomlás a következő egy hétben elég lesz-e az Orbán-uralom megdöntéséhez. A Fidesz mély gyökereket eregetett a magyar társadalomba, és hivatalos képviseltjük, a nemzeti középosztály is igen-igen nehezen ereszti el évtizedes kedvence, Orbán Viktor kezét.

Valószínű, hogy a politika működése sokkal jobban hasonlít a közgazdasági értelemben vett piacéhoz, mint azt gondolni szoktuk. Minél több szabadon elkölthető jövedelme van valakinek, annál inkább figyel a minőségre, és így van ez a politikában is. Ezért is szerelmes a diplomások nagy többsége az aktuálisan hatalmon lévőkbe; a Fidesz a magyar politika Apple-je, a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Mindenben, amiben a politika „minősége” objektíven mérhető, a Fidesz a király: koherens politikai döntéshozatal, hatékony döntés-végrehajtás, hatékony kormányzás, légmentesen záró kommunikáció, minőségi politikai marketing.

Némi zavar csak akkor keletkezik az erőben, amikor fel-felsejlik: a közjavak és komplett gazdasági ágazatok párt- és családközelbe pumpálása is éppen ilyen „csúcsminőségben” zajlik.

Persze az is igaz, hogy a annó baloldal háza táján is sertepertéltek rendesen a nem kontrollált lókötők, kalandorok és csirkefogók (Hagyó Miklósok, Hunvald Györgyök, Simon Gáborok). Ámde ez nem ugyanaz, mint az a közvetlenül a Fidesz-központból irányított, szinte kérkedő és két nagyságrenddel nagyobb pénzeket mozgató klientúraépítés, ami most dívik. A jelenlegi kormánypárt jól detektálható „nemzetgazdasági” célja, hogy a pórázon tartott oligarchákon keresztül a magyar gazdaság nem multinacionális cégek által uralt felét teljes egészében maga alá gyűrje, és politikai céljai szolgálatába állítsa.

Tény, hogy ez a folyamat is csúcsminőségben zajlik: talán Mátyás király óta nem volt magyar politikusnak akkora hatalma az ország politikai és gazdasági folyamatai felett, mint a Most Hivatalban Lévőnek. Sokan próbálják egy-egy minél egyszerűbb fogalommal, lehetőleg egy jelzős szerkezetben megragadni a jelenlegi Fidesz-rendszer lényegét; a fentiek fényében szerény blogunk a „demokratikus feudalizmus” kifejezéssel pályázik.

A híres/hírhedt kétmilliós tábor feljebb említett elbizonytalanodása azonban jelzi: a Fidesz-szavazók is kezdenek rájönni, hogy mindez nagyszerű és gyönyörű, de a politika mégsem csak egy árupiac, itt a dolgoknak a mérhető minőségén kívül azok erkölcsi oldala is játszik. Az a fokú társadalmi kontraszelekció, amit a narancspárt alkalmaz, könnyen torkollhat egy olyan gazdasági, társadalmi vagy ipari katasztrófába, ami után istenadta gyorsan rá fog döbbenni arra, hogy „a király meztelen”.

Azaz hogy mindaz, amit addig derék kormányunk cselekvőképességeként csodáltunk, valójában egy jól szervezett maffiatársaság keménysége és gátlástalansága volt csupán.

A lóf…sz túloldala

Persze, az ellenzék sincs sokkal jobb állapotban; ők mintha kollektíve átestek volna a ménes túloldalára. Együtt és külön-külön is annyira meg vannak győződve a saját igazukról, hogy ennek hangoztatásán kívül nemigen törekednek értékelhető politikai teljesítmény felmutatására. Azt hiszik, hogy akinek erkölcsileg „igaza van”, annak magától kijár a politikai siker is; az nem zavarja őket, hogy kismillióan vannak még, akik éppen ugyanígy gondolják.

Ebből következik, hogy az ellenzéki politika minőségi fejlesztése (társadalmi, gazdasági, médiaháttér-építés, valós vízióalkotás) helyett inkább örökös Orbán-gyűlölő házibajnokságot tartanak egymás között. Az istennek se jönnek rá, hogy hangos és kizárólagos Orbán-fóbiájukkal csak összezárják, és rászorítják a Fideszre a saját szavazótáborát; miközben, mivel darabokban állnak, esélyük sincs ennek a szavazatszámnak az eléréséhez.

Döbbenetesen elképesztő felvetés következik, kapaszkodjunk az asztal sarkába: az is lehet, hogy a kétmillió Fidesz-szavazó nem is mind agyhalott zombi, hanem ugyanolyan ember, mint te vagy én.

A Fidesz-szavazók fele valójában kormánykritikus, és csak jobb híján szavaz a narancspártra. Talán nem törpe-Don Quijotékként kéne ostromolni a nagy, narancsszínű szélmalmot, hanem a narancsos tábor egységének megbomlását kellene elérni. Ehhez azonban teljesíthetetlen szociális ígéretek szajkózása helyett – a jelenlegi kormány horribilediktu népszerű gazdaság- és társadalompolitikai intézkedéseinek megtartásával, és egy kisebbségbe szorult Fidesz-kormány horribilediktu külső támogatásával – inkább megvalósítható, konstruktív javaslatokkal kéne előállni az ország jövőjét illetően.

Ehelyett olyan lelkesítő víziók vannak a tolanban, hogy elhúzódó szivárvány-kormányalakítás, „technikai koalíció”, előrehozott választások. Hogy oda ne szaladjunk. (Mert egyébként, az az emberfia egyik alaptulajdonsága, hogy miután nagy nehezen megszerezte élete álomállását egy puccos műemlék palotában, havi fél-egymilliós fixivel, akkor majd lendületből, néhány héten belül le is mond róla, a bizonytalan jövőért cserébe. Nyilván.)

Jó lesz tehát, ha felkötjük a gatyánkat április 8-ra, mert nehéz döntés előtt állunk: választanunk kell a professzionalista maffiaállam és egy rakás jószándékú balfasz között.

Keserédes dilemma.

***

Az igaz szerelemtől a befelé fordítható hüvelykujjig számos válasz létezik az élet ama Nagy Kérdésére, miszerint mi is különbözteti meg valójában az embert az állattól. Politikabuzi blogunk kedvence természetesen (leszámítva persze azt, hogy „Az égvilágon semmi!!! ”) az a megközelítés, hogy végső soron az igen szofisztikált közösségszervező képességünk az, ami a tápláléklánc tetejére repített minket. És tetszik vagy sem, ezt a közösségszervezést társadalmi szinten évezredek óta a politikusok végzik, törzsfőnöki parancsok, királyi rendeletek, parlamenti törvények, hivatali szabályozások képében. Nagyon nem mindegy, hogy ember-létünk eme definitív keretrendszerét kik határozzák meg a következő években!

Amely társadalmi csoportok ki tudtak termelni magukból szervezőkész egyéneket, azoknak képviselői mind rajta vannak a szavazólapokon. Aki pedig még ezekből sem tud választani, annak idén először ott vannak menekülőútként a kétfarkú bohócok – nincs tehát többé olyan kifogás, hogy „nincs kire”.

Tessék elmenni szavazni!