Kihirdették a választás végeredményét, alakulgat a következő úrsággyűlés, keresgéli az irányait mind a kormánypárti, mind az ellenzéki politika. Persze ebben látszólag, rövid távon az előbbinek van könnyebb dolga. A „sikerrecepten ne változtass” elvén úgy tolják továbbra is fullba a migráns- és Soros György-ellenes propagandát, mintha nem lett volna tegnap, és nem lenne holnap sem.

Pedig lesz. Nem is túl soká.

Soros kiutálásával elképesztő hibát követett el a magyar politikai elit. Világuralomra törő gonosz zsidót faragtak belőle, holott személyében mégiscsak a világ legbefolyásosabb magyarját tisztelhetjük, bejárással olyan globális érdekkörökbe, amilyenekről tíz magyarországi közjogi méltóság egymás fejére állva is legfeljebb csak álmodhat. Sorost nem kiutálni kellett volna a nemzettestből, hanem gesztusokat téve felé, okosan bevetni a magyar ügyek nemzetközi lobbistájaként. De hát nincs mit tenni, az elszalasztott lehetőségek országa vagyunk (persze melyik nem az itt, káeurópában), ez a vonat már elúszott. Habár a Fidesz a sorosgyörgyözős xenofóbiakampánnyal világraszóló diadalt aratott az április nyolcadikán volt esedékesen, bármekkora udvariatlanság, ezen a ponton muszáj utalnunk az 1930-as születésű mumus milliárdos igencsak hajlott korára. Megkerülhetetlen a kérdés: mi lesz, ha az öreg Soros végleg visszavonul és elhallgat, netán – mi kérünk elnézést! – maga a Teremtő szólítja vissza magához hirtelen? Mi lesz így a személye köré felhúzott magyar állami gyűlöletpropagandával?

Nem vitás: ha Soros György meghal, Orbán Viktor és Rogán Antal lesznek a világ legszomorúbb emberei.

A polgári plebejusok három héttel ezelőtti földcsuszamlás-szerűjének számos oka van – ezek közül szerény blogunk is összeszedett néhányat –, de a legfontosabb alighanem a „politikai sztori” ereje. A politika legalább annyira az okosan kitalált és igényesen feltálalt történetek versenyéről szól, mint a filmipar. 2010-ben a Gyurcsány, takarodj!, ’14-ben a Rezsicsökkentés, ’18-ban pedig a Soros, a migráns című, fideszes gyártmányú mozik aratták a legnagyobb közönségsikert a választók körében. Azonban ahogy a legjobb szériákat sem lehet a végtelenségig húzni, úgy a sorosgyörgyözés, migránsozás sem fog kibírni még négy évet. A közvetlen „veszélyt” jelentő balkáni útvonal már rég megszűnt, az európai értelemben vett menekültpolitikák pedig egyre-másra szigorodnak, sőt, a „migránskvóták” ügyében is olyan kompromisszum körvonalazódik, aminek keretében egy fia füstösképű migráncsot sem kell majd beengednie (valójában a menekültkérelmét elbírálnia) Magyarországnak. Technikai K. O., győzött az orbánizmus!

Ez a győzelem azonban megsemmisüléssel fog felérni a xenofób politikai kommunikáció mezején. Nincs mese, a Fidesznek egy új nagysztorit kell felépítenie a migránsválság utánra, ha nyerni akar 2022-ben is.

Aki figyeli a hivatalban lévő miniszterelnök mozgását – márpedig figyeljük mi itt mind a tízmilliónyian, akarva-akaratlanul –, láthatjuk, hogy Orbán apánk véresen komolyan valamiféle nagy államférfinak képzeli magát, valamint, továbbá, ezenkívül erős fáraó-komplexusban is szenved. Utóbbi pusztán annyit jelent, hogy politikus módjára vágyik a halhatatlanságra: véglegesen és visszavonhatatlanul be szeretne kerülni a történelemkönyvekbe. Vannak már ebbe az irányba tett komoly próbálkozások; erről szólnak a gombamód szaporodó stadionok, közöttük is elsősorban az extra gigantikus Puskás, a pesti városligeti magyarosch Disneyland, sőt, az új paksi végtelenenergia-komplexum is: megannyi kisebb-nagyobb örök emlékmű, maradandó piramis a magyarok szeretett fáraójának.

Az euró legyen veled!

De egyúttal az is érződik, hogy mindez azért mégsem az igazi. Végül is ezek csak elbontható „nagy épületek”, a XXI. századi polgári ízlés értelmében vett despotikus biszbaszok, nem pedig valódi, a közjót történelmi távlatban is szolgáló intézkedések. A Most Hivatalban Lévő számára bizonyára komoly múltbéli sérelem, hogy a sikeresen lefolytatott tárgyalások után, a 2002-es váratlan vereség miatt végül nem Ő vezette be Magyarországot az EU-ba. 12 évet kormányzott, és csak annyit sikerült elérnie, hogy egy apróbetűs érdekesség lesz, miszerint a harmadik magyar köztársaság első 32 évének felében ő volt a miniszterelnök. Közben az idő nem csak hátulról, hanem szemből is szorít: lehet, hogy 2022-re már tényleg megunják a magyarok Orbán „Facebook“ Viktor egyszemélyes showműsorát, és új arcot akarnak majd a bármilyen irányú folytatáshoz.

Most, az utolsó ciklusban van itt az idő végre kilépni a valóban történelmi tettek mezejére!

A friss-ropogós kormánynévsort vizslatva, az erő és az elszántság mintha meg is lenne az ilyesmihez; pártkáderek helyett nagy tekintélyű szakemberek hemzsegnek ezen a listán. Orbán így demonstrálja egyfelől az új kormány horngyulai értelemben vett szakértelmét, másfelől a saját egyszemélyes erejét is: lám, engem nem kötnek pártbeli klikkek és kényszerek, minisztereim fele pártonkívüli!

Ha például az európai uniós csatlakozásunk holnapi tizennegyedik évfordulója apropóján Orbán bejelentené a magyar euró bevezetését, akkor tényleg elmondhatná, hogy az az ő „műve” volt. Mind az ehhez szükséges gazdasági feltételek megvalósítása, mind a fizikai kivitelezés az ő kormányzásának idejére esett: juhéjj, irány a törikönyv! Talán nem véletlen, hogy Varga Mihály régi-új pénzügyminiszter épp a minap arról elmélkedett, hogy az euró bevezetése egy „fontos gazdaságpolitikai lépés” – igaz, kötelességtudóan hozzátette azért, hogy a „tagállami gazdaságpolitikák” is legalább ennyire fontosak.

Egy évvel ezelőtti, Ki lesz a magyar eurófiú? című posztunkban már szőrmentén pedzegettük, milyen csodálatos belpolitikai előnyökkel járna a Fidesznek, ha az euróbevezetés lenne az a bizonyos új kampánysztori. Egyszerre cáfolhatnák a putyinizálódás, meg az EU-ból való kifelé tartás vádját; visszaszerezhetnék az elveszett nagyvárosi szavazóikat, miközben a centrumba tartó Jobbikot is visszaszoríthatnák a széljobbra, visszatérítve egyúttal a magyar közéletet is a nekik oly kényelmes centrális erőtérbe. Mint az köztudott, a közös pénz átvételéhez legalább két évet kell eltöltenie az országnak az ún. ERM II árfolyamrendszerben. Azaz, ha az Orbán-kormány jövőre vagy 2020-ban csatlakozna ehhez, akkor még éppen lenne idejük rá, hogy a következő kampányfinis kezdetén, vagyis 2022. január 1-től lecseréljék a jó öreg forintot a magyarok többsége számára a nyugati jólét reményét szimbolizáló európai valutára.

De az, hogy akár már „holnaptól” bevezethetnénk az eurót, nem csak a bel-, hanem a külpolitikában is fontos aduász lehet Orbán miniszterelnök kezében. Az európai pénz alá beszuszakolt heterogén gazdasági közösségben az exportorientált fejlett országok a nagy nyertesek: az elmaradottabb periféria által mesterségesen „lebutított” közös valuta az ő eredményességüket javítja érdemtelenül. Így vált az elmúlt években Németország a világ legnagyobb exportőrévé, már ami a külkertöbbletüket illeti. Éppen ezért, minden olyan aktus, ami ennek az állapotnak a fenntartását, erősítését segíti, mint pl. a hozzájuk képest kőkorszaki állapotú Magyarország csatlakozása a zónához, komoly alku tárgya lehet a németek szemében. Nem is beszélve a nekik oly fontos páneurópai eszmeiség további mélyítéséről! És vajon mit kérhet Orbán a német kancellártól a magyar euró bevezetéséért cserébe? Hogy hagyja az EU békében megvalósulni a Paks 2. projektet? (Lásd még: piramis!) Vagy hogy a továbbiakban is nézzék el a magyar jogállamiság lassú felszámolását? Bármit!

Az Orbán beszédeit lezáró „legendás”, csatába hívó szlogen is mostanában volt éppen 16 éves; kissé megkopott már, ideje lenne lecserélni egy megőrizve megújított változatra, például ilyenformán: hajrá Magyarország, hajrá magyar euró!