Nem kell ahhoz született kremlinológusnak lennünk, hogy megvilágosodjunk: a Fidesz legújabb, plakátkampány-korlátozó javaslatával immár sokadszorra bizonyítja be, hogy nem az ősellenség MSZ(M)P-től, hanem Vona Gábortól és a Jobbiktól vannak momentán a legjobban betojva. Olyannyira, hogy már a kormány saját kedvenc csodafegyveréről, az országos plakáterdők ültetéséről és növesztéséről is lemondana örökre, csak hogy azok a félelmes, „Mi veletek leváltjuk őket!” feliratú poszterek tűnjenek már el az utcákról.

De ne szaladjunk ennyire előre!

Gondolom nem csak nekünk tűnt fel, hogy Magyarországnak ma már milyen derék szélsőjobboldali kormánya van. Legalábbis nyugat-európai értelemben biztosan, de lassan már abszolúte is. Az a xeno-, iszlamo-, judeo-, meg még a jóégtudjamilyen-fób népkondicionáló tartalomszolgáltatás, ami a köz- és fideszmédiából folyik elő nap mint nap, a világ bármely kurucinfójának díszére és javára válna. Lám, milyen szép pályaívet futott be a Fidesz evolúciója! Javítsatok ki ha nem így van, de voltak Orbánék már liberálisok (1988-1992), centristák (1992-1996), konzervatívok (1996-2004), plebejus-szocialisták (2004-2014) – és 2015 óta dívik a legújabb alakváltozat, ez a virtigli bevándorlóellenes-széljobb tempó.

De mindez egyáltalán nem baj, sőt törvényszerű.

Szakállas, de attól még igaz: azok a politikusok, akik nem alkalmazkodnak elég gyorsan a társadalmi változásokhoz, hamar az eljelentéktelenedés perifériáján találják magukat; lásd a „régi pártok válságát” több EU-s országban. A Fidesz sem mazochizmusból foglalta el a néhai megboldogult Csurka István trónját (ja bocs, fiataloknak íme egy guggolt link), hanem nagyon is racionális számolgatás eredményeképpen. Szomorú, de tény: egyre szarabb hely a világ. Sülünk-fövünk, országok dőlnek össze, rekordon a globális fegyverkezés mind állami, mind egyéni szinten, az ismert elő-ázsiai, utcai robbantgatós vitarendezési módi Nyugat-Európában is egyre gyakoribb; egyszóval lehet, hogy egyszer már vége volt a történelemnek, de azóta sajnos elkezdték visszafelé tekerni a szalagot.

Ilyenkor természetes, hogy a választók inkább az addigi konszenzusokat megkérdőjelező (lásd Trump vs. klímaváltozás), unortodox, ill. rendpárti, illiberális politikusok felé fordulnak egy kis bizonyosságért – az lenne a durva, ha nem így lenne. Orbán is jó érzékkel lovagolta meg ezt a legújabb újhullámot, és állt élére az ország szélsőjobbra tolódásának. Pedig ősrégi magyar politológiai közhely volt eleddig, miszerint választást nyerni csak középpárti pozícióból lehet. Ennek megfelelően a Fidesz most egy igazán történelmi kísérletre készül: szélsőjobbról indulva szeretne 2018-ban győzni; a régióban nem lenne példa nélküli az ilyesmi, odaát Lengyelben is egy erősen ultrakonzervatív párt regnálgat éppen.

És hogy mindezt hogy tervezik kivitelezni a Habony Antal Minisztériumból? Azt csiripelik a jólértesültek, hogy a kormány a nemzetközi menekülthelyzet intenzív fokozódására számít a nyárra-őszre, így a migránsválság, pontosabban ennek teátrális elhárítása lenne a 2018-as választások új rezsicsökkentése. Képlékeny azonban, hogy miért jönne még egy nagy menekülthullám a Balkán felől, amikor időközben egyrészt az eredeti értelemben vett Willkommenskulturnak már régen befellegzett, másrészt Magyarország is olyan karakán módon nyilvánította ki, hogy itt „TILOS AZ Á”, hogy az istennek se nagyon akar már errefelé migrálni senki.

Game Over

Mindeközben a Jobbik néppártosan mérséklődik: beleálltak egy uniós népi kezdeményezésbe (javasoljuk még az euró bevezetésének felkarolását is), és moderáltabb véleményt vettek fel a homoszexuálisokat, zsidókat, menekülteket illetően is. Sokkal több ez már, mint cukiskodás: törökgáborosan szólva, miközben a Fidesz annyira kiment a szélsőjobbra, hogy tőle jobbrább már csak a fal maradt, Vonáék az üresen hagyott politikai centrumba hatolnak most éppen belefele. Mellékszál: Botka László is arrafelé tart, de egyrészt szélbalos programja kevéssé vonzó az exfideszes szavazóknak, másrészt sokkal kevésbé hat friss, dinamikus, debattőr politikusnak Vonánál.

Visszatérve, ha Orbán titkosszolgálati informátorai(?) tévednek, azaz a következő hónapokban mégse jelennek meg tömegesen a menekült-alienek a déli határnál, és neki magának se lesz módja rá, hogy új Hunyadi Jánosként védje meg a hazát tőlük, akkor fog eljönni Vonáék ideje.

Vagyis inkább csak jött volna, ha…

Ha nem maradt volna ott a Jobbik nyakán saját a legnagyobb tehertétele: a neve. JOBBIK. Azaz NÁCI. Mint ahogy az MSZP betűszót máig a „megszorítások” fogalmával azonosítják a választók, vagy Fideszt lassan végleg a korrupcióéval, ugyanúgy jelent egyet a Jobbik brand a nemzeti radikalizmussal. Szerencsére azonban a modern marketing csodákra képes: egy ilyen éles és gyors váltást, mint amit Vona hajtott végre pártjával az elmúlt hónapokban, egy névváltással lehetett volna a legjobban megkoronázni. Egy olyan nevet kellett volna találni, ami egyrészt kifejezi az új, jobbközép identitást, másrészt kellően semleges a bizonytalan szavazók megnyeréséhez is. (Ingyen tippünk: Hajrá, Magyarország! Mozgalom.)

Köztudott, hogy a Fidesz utolsó konzervatív ideológiai horgonya valójában nem a KDNP, hanem az Európai Néppárt – amíg ennek a frakciónak tagjai, addig nem lehet őket hivatalosan is szélsőjobbosnak nyilvánítani. Azonban egy kvázi újraalapított, européer Jobbikot, akarom mondani a HM!M-et, amely az utolsó ballasztjától is megszabadult, már sokkal nagyobb eséllyel vennék be a Néppártba, amennyi utálója van arrafelé Orbánnak. Utóbbi pedig nyilván nem ülhet egy frakcióban legfélelmetesebb ellenfeleivel, így beütne a Kaczynski-hatás: a Fidesznek önszántából kellene kilépnie a Néppártból – mint ahogy lengyeléknél a Jog és Igazságosság se dolgozik együtt középpárti Polgári Platformmal. Így lesz Vona Gáborból az új, magyar, radikálisból lett demokrata Aleksandar Vucic.

A politika sokkal egyszerűbb annál, mint néha gondoljuk.