Az egyik legnagyobb belvárosi divat manapság az állami fideszmédia és a körülötte lévő pszeudo-privát csatolmányok szapulása, hogy azok milyen demokráciátlanok, meg fasisztoidok, meg kommunisztoidok, meg bú, meg bá.

Pedig ezek a médiumok valójában tök jó szolgálatot tesznek a politika iránt érdeklődő nagyérdeműnek: egyszerűen kiteszik a kirakatba a kormánypártban zajló legbelsőbb, legmélyebb folyamatokat. Mivel egyenesen a boszorkánykonyha legsötétebb sarkából, a Fidesz idegközpontjából jönnek az ezekben megjelenő „hírek”, nem kell többé háttérbeszélgetéseket folytatni, eldugott folyóiratok okos, ám lepedős háttérriportjait és esszéit bogarásznunk a magyar Kremlben zajló folyamatok jobb megértéséhez. Elég, ha megnézzük este a közmédia híradóját, vagy kinyitjuk a pártlapot, és máris tökéletesen képbe kerülünk arról, hogy mik azok a dolgok, amik izgalomban tartják momentán a fideszes agytrösztöket. Azt hiszik, ez a legerősebb fegyverük, pedig valójában a legféltettebb lapjaikat fedik fel nap mint nap. A császár médiája meztelen, huhú!

Az utóbbi hetekben és napokban pölö az vált világossá, hogy két dologtól van most a Fidesz rettenetesen beszarva: Vona Gábortól és Andor Lászlótól.

Hogy Vonát és pártját permanens szőnyegbombázás alatt tartják, és így próbálják visszaszorítani, az régóta ismert tény. Bizonyos szempontból, az egész népszavazósdi erre futott ki, és nem is teljesen eredménytelenül: a kvótaszavazási kampány kezdetéhez képest a fő kutatóknál 4-6 % esett ezidáig a Jobbik népszerűsége. (Kivéve az Iránytű Intézetet, ami csak -3 %-ot mért, de hát azt ugye épp Jobbik-közelinek csiripelik a mindentudó madarak. A másik véglet a Fidesz-közeli Nézőpont, ami meg -7 %-ot mért. Haha. Az adatok forrása: egy bizonyos, ma már Vona-rajongóvá avanzsált elemző gyűjtése.)

Andor László előszedése viszont egy egészen friss, tegnapi fejlemény. Immár nem csak elemzői közhely, hanem a hatalom által félhivatalosan is elismert tény: egy kompetens, minden ellenzéki párt által támogatott miniszterelnök-jelölttel simán el lehetne verni az Orbán-kormányt. Nem a Fidesz erős, hanem az ellenzék gyenge, jó reggelt kívánunk sokadszorra! Tudta Ön? A Fidesznek a 2010-es kiemelkedő eredményt leszámítva 2002. óta lényegében változatlan méretű a szavazótábora, 2,1 és 2,3 millió között mozog. Hogy éppen ki nyeri az aktuális választásokat, az mindig attól függ, hogy a Fidesszel szembeni pártok mennyire tudják megszervezni magukat – ma is csupán ez a kérdés, semmi más.

A narancsos média mostani pánikrohamaiból pedig az is tisztán látszik, hogy immár szerintük is igen komoly erők mozdultak meg az ellenzéki térfélen egy Fidesz-gyilkos egység megteremtése érdekében. Vajh’, miféle folyamatok zajlanak itt a háttér kulisszatitkai mögött?

Blogunk lelkes híve annak a megközelítésnek, miszerint minden politikai változás mögött masszív társadalmi jelenségek állnak. Egy demokráciában a politikusok önmagukban nem jók vagy gonoszok, hanem egyszerű jómunkás üzletemberek, akik folyamatosan lesik a közgondolkodásban keletkező, szavazatokká alakítható „piaci réseket”, és ha találnak ilyet, akkor gyorsan rá is repülnek. Nagyon helyesen, hiszen éppen arra való a köztársasági államforma, vagy mi, hogy minden közéleti attitűd ott legyen képviselve a hivatalos fórumokon, és a politikusok is inkább ott püföljék egymást (olykor szó szerint), és ne mi, a többi derék állampolgár verekedjünk az utcán.

A fentiek tükrének fényében, vajon milyen társadalmi folyamatok eredménye a Fidesz 2014. óta tartó nagyobb részben intellektuális, és egyelőre csak kisebb részben politikai gyengélkedése? A válasz egyszerű, mint egy pofon a faéknek: véget ért az akut gazdasági válság – paradox módon, maga a Fidesz oldotta meg. Arra az Orbán-, Szijjártó-, Németh Szilárd-, stb. típusú bunkópolitikára, ami fél évtizede még egy kis biztonságérzetet adott a nagy bizonytalanságban, immár egyre kevésbé tart igényt a nagy politikai lelátó közönsége. A gazdaság fejlődik, a középosztály erősödik, a plebejuspolitikának kéremszépen lőttek. Tisztára, mint a Kádár-korszakban, amikor a rendszer – balek módon – épp maga termelte ki magamagának állami pénzen (lásd még: ingyenes felsőoktatás) azt a demokratikus ellenzéket, többek között Orbánnal az élén, amely végül megbuktatta. A történelem folyton ismételgeti önmagát, de hát ezt is elég régóta tudjuk.

A kreált migránsválsággal még ideig-óráig sikerült egy kis veszélyérzetet szorítani a középpárti szavazókba, de mára kiderült, hogy egy nyamvadt drótkerítés elegendő is a fene nagy migránsveszély elhárítására. (Erre is épp a nagyüzemben riogató kormánynak sikerült felhívnia a becses figyelmünket a határzár felépítésével, eléggé ki nem emelhetően ügyes módon.) Véget ért a pirézhorror, akkor épp ideje elkezdeni a pénzosztást, az mindig bejön! – csapott ekkor valaki a homlokára a Miniszterelnöki Kabinetirodában. Igen ám, de a nagy állami pénzpumpálás nem éppen az a politikai művelet, ami a diplomás polgárság kedvencei közé tartozna (sőt!), ráadásul szegény Medgyessy Péter kálváriája óta tudjuk, hogy épp azt sem lehet a végtelenségig, sem eltúlzott méretekben űzni.

Lengyel modell, két jóbarát

Nem, ezek a gyógymódok, amiket Habony Antalék az elmúlt két évben kieszeltek a Fidesz politikai válságának kezelésére, mind ideiglenesen hatnak, és csak a felszínt legyezgetik. Az ismét erősödő, ám gazdátlanul maradó középosztály problémájára nem reflektálnak – őket próbálja most megszólítani Vona Gábor, és potenciálisan, de még nagyobb eséllyel Andor László. Sőt, ha Andor kicsit középre igazítaná szélbalos nézeteit, és valami csoda folytán még Vona is beállna mögé, akkor Orbán már most nyugodtan kezdhetne készülődni a nyugdíjas éveire.

Az a habonyista, proletár Orbán Viktor, ami az elmúlt szűk másfél évtizedben beleégett a retinánkba és az agyunkba, már nehezen lesz kitörölhető onnan. Még ha meg is próbálkozna a miniszterelnök a következő hónapokban egy entellektüel, piacpárti politikai fordulattal, annak hitelessége a fideszes „elmúltnyolcév” tükrében erősen konvergálna a nullához.

Elérkezett hát a kegyelmi pillanat a nagy lengyel jobboldali bűvésztrükk, azaz Kaczynski hátralépésének és Szydlo előtérbe tolásának magyarországi adaptáláshoz. Orbán békésen visszavonulhatna a Fidesz élére, magával víve oda a kompromittálódott Rogán-Habony-féle kommunikációs csodacsapatot, a miniszterelnöki posztot pedig átadhatná valamelyik technokratább (volt) miniszterének, például Vargának vagy Navracsicsnak. Egy „szakértő” típusú fideszes által vezetett és habonytalanított kormány nagyobb eséllyel tudná megszólítani a stabilizálódó anyagi helyzete miatt mérséklődő középrétegeket, miközben a radikálisoknak még mindig ott marad Orbán a kormánypárt elnökének.

Még egy unalomig ismert tétel a végére: a demokrácia ugye nem más, mint a középosztály nagybecsű politikai játékszere. Nekik a legjobb a létszám/elkötelezettség mutatójuk, ergó mindig azok a pártok győznek, akik e társadalmi csoport minél nagyobb szeletét (másodsorban a bizonytalanokat) maguk mellé tudják állítani. Ebben a jelenlegi fideszes, rezsicsökkentős-migránsozó-oligarchakelesztő körben már nincs újabb négy év, és hacsak nem üt be egy újabb válság, amit „kezelni” lehetne (például egy előrehozott választás képében), akkor hamarabb vége lesz az Orbán-korszaknak, mint azt bármelyikük gondolta volna.

A következő fél év legizgalmasabb kérdése lesz, hogy mindezt belátják-e.