Bő másfél hónap van hátra a bő másfél hónap múlva esedékesig, és végre kezd kijegecesedni a kristályosodás, hogy milyen ellenzéki formációk fognak elindulni a rajtvonalnál. Lesz egy balközép MSZP-Párbeszéd-Liberálisok szövetség, egy radikálbalos DK-Szolidaritás lista, egy centrista Jobbik, egy zöldpárti LMP, plusz a hét törpe. Ha ez így marad áprilisig, akkor abból egy rossz, meg egy jó hír következik. A rossz hír, hogy ebben a formában az orbánváltás finoman szólva kétséges, a jó hír viszont, hogy legalább a 2014-es, elfuserált ellenzéki összefogósdi nem fog újra megismétlődni.

Kis lépés lesz ez Gyurcsány Ferencnek a politikai felnőtté válás útján, de nagy lépés a magyar politikának, hogy idén tavasztól kezdődően valóban más lehessen. Más, mint amit az elmúlt 30 évben megszokhattunk.

Olyan schifferandrási értelemben MÁS, na.

Amikor 1989. után gyorsan kialakult Magyarországon a kétpártrendszer, előbb az MDF-SZDSZ, később a Fidesz-MSZP szembenállás képében, az jó bűzös táptalajt adott annak a régi magyar politikai hagyománynak, miszerint minden felmerülő politikai problémánkat azonnal végzetes erkölcsi kérdéssé manifesztáljuk. Elvégre 50, 200, vagy 500 éve állunk a nemzethalál legszélén, itt egy afgán szakértő is végzetes lehet, nem igaz? A tartalom helyett szinte mindig összeesküvés-elméletek és indulatok uralták és uralják a politikai életünket; így vagyunk kizárólag vagy fasiszták, vagy kommunisták, demokraták, hazaárulók, nemzetgyilkosok, migránssimogatók, nácik, zsidók, putyinisták, gyurcsányisták, orbánisták, satöbbi satöbbi. Ebben a régi legendás, kétosztatú szekértábor-struktúrában vígan ellubickolt a bal- és jobboldali értelmiség egyaránt: könnyű dolguk volt, amikor meg kellett határozni, hogy mi a jó és mi a rossz, kik a jók és kik a rosszak. Értelemszerűen a mi táborunkban vannak a szépek/okosak, a túloldaliak pedig a gonoszak/hülyék; megmondás megvolt, problem solved, lehet tovább verset írni/néprajzot kutatni.

Ez az értelmiségi-politikai kétpártrendszer azonban 2010-ben csúfosan megbukott, és helyébe egy szép új, sokpárti világ lépett. Ezt 2014-ben ugyan még egyszer megpróbálták visszaszuszakolni a kétpárti struktúrába, de a kísérletet újfent példásan megbüntették a választók, és idén már kevésbé valószínű egy újabb nagy Összefogás-próbálkozás.

2018. a lázadás éve lesz: a politika fellázad az értelmiség ellen. De Gyurcsány, Szél, Szigetvári önálló indulása csak az első lépés lenne egy valóban új politikai kultúra iránya felé; az igazán fontos, tartalmi újítások még előttük vannak.

Legutóbb a Medián hozott ki egy tanulságos kutatást arról, hogy miképpen vélekedik a jónép a kormányzati korrupcióról, meg a fideszes „diktatúráról”. Ebből kiderült, hogy a Fidesz-KDNP szavazói nem az az érinthetetlen zombihadsereg, aminek a baloldalon látni szeretik: valójában minden második Fidesz-szavazó kormánykritikus is egyben. Továbbá, a teljes lakosságnak csak a bő tizede érzékel önkényuralmat Magyarországon – valljuk be, ez a 11 % elég vékonyka ahhoz képest, hogy ellenzék-szerte a diktatúraépítés a legfőbb kritika az Orbán-kormánnyal szemben.

A „rendszer megdöntésének” hiú ábrándja helyett talán a Fidesz gigantikus szavazótáborának azt a felét kéne megszólítania az ellenzéknek, akik nem szerelemből, csak jobb híján szavaznak Orbánékra. Ideje mondani valamit azoknak a szavazóknak, akiknek tele van már a micsodája az évek óta tartó, államilag szervezett tolvajlástól, de a 2010. előtti baloldali káoszkormányzást még annyira sem kívánják vissza. Orbán Viktor örökös gyűlölése helyett itt az ideje a konstruktív ellenzékiségnek.

Orbán Viktor miniszterelnök, Szél Bernadett miniszterelnök-helyettes

Hogy nézne ki ez a gyakorlatban? Például úgy, hogy Szigetvári Viktor kiáll, és jó sokszor elmondja, hogy ők polgári radikális párt lévén, nagyon egyetértenek a munkát díjazó egykulcsos adórendszerrel, sőt a kulcs azonnali 8 %-ra való csökkentését követelik. A középosztály erősítésének híveiként szintén támogatják a családi adókedvezményt és a CSOK-ot, sőt ezek azonnali kiterjesztését, ill. keretösszegének növelését követelik. DE! Piacos pártként követelik a dohány- és gyógyszer-kiskereskedelem teljes liberalizálását is, az államosítások leállítását és visszacsinálását, minden árszabályozás megszüntetését, az állam teljes kivonulását a sportból és a médiából, stb. stb. Mindezen célok mentén az Együtt – a Korszakváltók Pártja egy kisebbségi Orbán-kormány feltétlen külső támogatására is nyitott, mondhatnák Szigetváriék.

Ugye, máris mennyivel több értelem lenne így a magyar politikában?

Vagy. Szél Bernadett a rém kínos Szél-kormányozás helyett inkább kijelenthetné, hogy az LMP egy Varga Mihály-vezette Fidesz-kormányban szívesen részt venne koalíciós partnerként a választások után. A globalizáció hatásait tompító nemzeti gazdaságpolitikát támogatják, de cserébe azonnali zöldpárti és antikorrupciós irányváltást követelnek. Az atomerőmű helyett a megújulók azonos mértékű támogatását, vagy a fideszes kifizetőhelyként funkcionáló közbeszerzési bizottságok tagjainak büntetőjogi felelősségre vonását. Ugye, hogy szinte sisteregne belé a levegő, ahogy egy ilyen fordulat után a jobbközép szavazók százezrei hirtelen átpártolnának a LMP-hez? Azok, akik bár a konzervatív gazdaság- és társadalompolitikát támogatják, az Orbán-féle harácsolást szívesen megfékeznék.

Persze a Fidesz se hülye, és folyamatosan érzékeli a veszélyszagot. Nekik most alapérdekük az évtizedes politikai szekértábor-pszichózis fenntartása és mélyítése. Szerény blogunk is kedélyesen fejtegette az elmúlt hónapokban, hogy voltaképpen erről szólt a közelmúlt az összes kreált, fideszes „botránya” – a CEU-ügytől a  Soros-plakáterdőkön át az ÁSZ pártbírságolási akciójáig –: hogy erkölcsi alapon tegye lehetetlenné az átjárást a szavazótáborok között, így kényszerítve egy tömbbe, a Fidesz mögé az összes jobboldalit. A narancspárt elmúlt években előadott aljas húzásai mind-mind olyan előre kitervelt „morális provokációk”, amikkel tudatosan adogattak kommunikációs magaslabdákat a értelmiségi politizálás kényszere mentén mozgó balpártoknak.

Az egyes ellenzéki pártszövetségek külön indulása az első, még csak formális lépés lehetne a dilettáns politikai moralizálgatás irányából a valódi plurális közélet felé. Ahol a pártok nem a vélt erkölcsi minőségük alapján, hanem saját jogon, társadalmi támogatottságuk okán léteznek, és konkrét érdekeket képviselnek, amikről tárgyalni is hajlandók egymással. Valahol erről szólna egy „normálisan működő” demokrácia, vagy mi.

Idén tavasztól, szűk 30 évvel a rendszerváltás után, anyázás helyett talán el kéne kezdeni végre politizálni is. Csak úgy mellékesen.